filléres emlékeim

ha kinézek az ablakon, a pusztulást látom, az ember pusztulását, az értelem pusztulását. nem kell hozzá háború, semmilyen nagy szó, néhány panelház elég. egy lakótelep. a szemben levő házról nem tudom megmondani, milyen színű. csak látom, hogy van, és soha többet, sehol nem szeretném viszontlátni. ki kell írnom magamból, mert ha soha nem mondom ki, soha nem változik meg semmi. bele kell pusztulni a sivárságba, ami körülöttem van.
sivár.
shiver.
itt nőttem föl, itt születtem, itt éltem, míg azt nem mondtam: megyek. és akkor mentem. de nem tudom már, mit éreztem akkor, azon kívül persze, hogy a mikroközösségemből távozni szeretnék. ennyi lett volna?
innen jártam oviba. az óvónénik nagyon kedveltek, szeretett kati néni is, de főleg zsuzsa néni. zsuzsa néni máig megismer, ha nagyon ritkán találkozunk. anyámat is megismeri, ők néha beszélgetnek. ha túró rudi volt az ebédhez, mindig úgy ették, mintha a külső sztaniol borítást is meg akarnák enni. fél centis falatonként. és a dadus, ibi néni. ő is nagyon szeretett. egyszer, hogy is kell ezt mondani, oviidőben hazavitt magához, máig sem tudom, miért. úgy emlékszem, akkor úgy hittem, ez valami jutalom. otthon volt a három lánya, mindhárom nálam idősebb. ez az első emlékem arról, hogy zavarban vagyok. nem tudtam, mihez kezdjek, otthagyott velük, és elment valahova. egyszer névnapomra - ez ott nem volt szokás - megkaptam a kippkopp sorozat egyik könyvét. ilyenekre emlékszem az oviból. meg hogy egyszer tavasszal - merő huncutságból - amint megláttam az udvaron az értem érkező anyukámat - vagy apukámat, erre bizony nem emlékszem -, a fejem búbjáig húztam a nyuszis kardigán zippzárját, hogy majd nem ismer meg, és akkor nem visz haza. nem volt itthon semmi gond, csak az újra vágytam.
ebéd után mindig aludni kellett. soha nem tudtam elaludni, csak forgolódtam a kettényitható kiságyon. négy fémrúdból és a két felső közé kifeszített durva fehér anyagból állt. mindig vártam, hogy mikor telik már le az az egy vagy két óra, amikor fel lehet kelni. egyszer, egyetlen egyszer aludtam el. mire felébredtem, mindenki uzsonnázott, a kiságyak elpakolva. nem értettem mi van, szégyelltem magam.
szerettem dömperezni. az ügyeletes rosszcsont - ilyenekből lesznek a főgecik, faszkalapok, bugrisok, suttyók, ostobák, szemétládák, geci állatok, erőszakos, összeférhetetlen barmok - egy "meghibásodott" dömpert megjavított. belerúgott a kimozdult alkatrészbe, közben azt mondta: "meg kell baszni". az oviból hazafelé anyámnák valamire válaszoltam: "ne mondd ezt, mert megbaszom a szatyrod".
szerettem homokozni - köszönöm a félmosolyt, az áthallást, de nem, azóta már nem.
de soha nem fociztam. soha nem fociztam a többi sráccal - azóta sem. féltem, féltem a labdától, hogy nem találom el, hogy engem talál el. olyankor a lányokkal voltam. ez baj? és ha igen, miért nem csinált senki semmit? volt az ovi udvarán egy kétlovas hintó, vagy inkább szekér, mindenesetre szürke volt és fedetlen. feltételezem a szocialista realizmus jegyében betonból készült. azon ültem. mióta néhány éve eszembe jutott l. veronika neve, mindmáig úgy élt emlékeimben, vele ültem ott mindig. de most, ahogy elkezdtem minderről gondolkodni, eszembe jutott egy név. c. gréta. az internet megszünteti a határokat. a gugli az én legjobb barátom. c. gréta a zrínyi miklós nemzetvédelmi egyetem doktorandusz hallgatója. nem olyan gyakori név. és azonnal megismertem. nagylány volt. most látom: ő '80-as. barátok voltunk. barátok is voltunk, de ő volt a főnök. ő mondta meg a papás-mamásban, hogy mi lesz. a fejem az ölében, és a fülcimpámmal játszott. tőle tanultam a fülcimpa szót. máig van egy kellemetlen íze a szónak. l. veronikának mától eltűnt azt arca, talán már sosem fogom megtalálni. de a veronika továbbra is a legszebb női név. c. gréta pedig még azt is tudja, mit jelent egy doktorandusz számára az akkreditáció.
fontos dolog.

folyt. köv.
hiányzik a pszichológusom.