a pillanatnak tud lenni heve, de ez most nem az.

ez most az okoskodás, kotkodács! kotkodács! és létjogosultsága mégis van, sőt, mert bizonyosfajta rálátás, messzebbről látás jellemzi, összegzés, mondhatnók. de inkább nem mondom. még ha már kimondtam is. a libikóka-lét ismételt észrevétele. talán az zabál folyamatosan. talán könnyebb lenne folyamatosan tisztességtelennek lenni, vagy folyamatosan tisztességesnek, és a sorrend a mondatban nem számít, talán freudnak számítana, de nekem nem szabad, hogy számítson. "a sztárok jobb emberek mint mi" - mondja mr. garrison. ilyen pillanatok azok, amikor úgy látom, van választási lehetőség, eldönthetem, hogy jó leszek vagy rossz; tisztességes vagy tisztességtelen; lefogyok vagy nem fogyok; holnap se teszem föl a hévre a biciklit vagy de; rásegítek még sanyargatóbb táplálkozással vagy ne; itt gitározok, ott gitározok vagy eladom és felé se nézek vagy sem; szaporítom-e a példákat tovább ezügyben vagy sem. és a szép mindebben, hogy az ilyesfajta létállapotból is (minimum!) kettő van. az egyik amikor tudom, hogy valóban ennek a pillanatnak semmi köze a valósághoz, és ez akkora szorongást okoz, hogy már-már a hatodik emeleti ablakkilincshez szaladok magamon könnyítendő, és van az ilyen, amikor nem okoz szorongást és/mert olyan valóságosnak érzem ezt, hogy tényleg, tipcsi, ennyi ez!!!?!?!?!!!!!! ilyen eccerű! a slusszpoénja, hogy tisztában vagyok azzal is: ez a nemcselekvés pillanata. amikor, ha nem adódik lehetőség arra, hogy jobbá tegyem akár a világot, akár a magam kis világát, ezt a sokszor elbaszott, elhagyott, a majdhogynem folyamatos szorongásos állapot miatt gyatrának, szánalmasnak tartott, valaha sokkal, sokkal de szebb napokat látott kis magánvilágot, szigetet, valahavolt félszigetet (még valahább szárazföld is volt, khm...), szóval hogy legalább ezt jobbá tegyem, akkor - látszólag? - megy a levesbe az egész. de talán mégsem. talán ezek is tágítják a rálátást, és holnap, amikor megint (mint minden nap) máshogy kelek fel, megint egy kicsit többel leszek közelebb az áhított létformához, mint enélkül az állapot nélkül. és közben valaki azt is elárulhatná, hogy miért van csokiszaga a macskám arcának, aki nem hagyja, hogy írjam a blogbejegyzést...

hogy jó úton járok-e, arról továbbra is csak tisztul a kép. nagyon lassan, de tisztul, és azt hiszem, jó úton járok.

ha az a kérdés, a tisztességes élet, a jó értelemben vett tisztességes munkás élet (direkt különírva) felé jó úton járok. ez egy. kérdés, hogy hasznos-e. talán igen, hasznos. máshol is hasznát vehetem.

az érzelmeimet fedő homály tisztulása már nem egy olyan nagy sikertörténet. ebbe is bele kellene tenni sokat. bele is teszek, de mintha feneketlen teknő lenne. miért? erre még nem kaptam választ. direkt, profán módon közlöm: akinek van válasza erre, szívesen olvasok kommenteket. kár, hogy olyan befolyásolható vagyok, vagy mondjuk úgy: abból a szempontból ostoba, hogy egyértelműen buta válaszokon, vagy olyan válaszokon is elgondolkodok, ami nem az én válaszom, azaz nem nekem szól. magyarán, ha ezt tényleg olvassa valaki, és még válaszolni is támad kedve, kérem gondolja meg, mit mond :) persze tudom, hogy a választ nekem kell megtalálni minden kérdésemre. úgyhogy ne is válaszoljatok. de valamit hadd kopizzak bele a következő bekezdésbe:

"kár, hogy olyan befolyásolható vagyok." tényleg kár.

szépen lassan megtanultam férfibb lenni. de alkalmazni a régen tanultakat, régen használtakat is kell. csak a jót.
szépen lassan megtanultam tisztességesebb lenni. de alkalmazni a régen tanultakat, régen használtakat is kell. csak a jót.

tán akkor úgy eredménye is lesz. tán akkor úgy működni is fog, mert működni csak úgy, csak akkor tud. csak ha tényleg az. ha azt hiszem, "z" lettem, akkor várom, hogy "z"-nek megfelelően éljek. legalább előbb-utóbb. ha utóbb se megy, akkor nem lettem "z".
na tessék, jöhet a következő. még mindig türelmes vagyok, nem ölök, nem randalírozok, néha kiakadok, és akkor jaj... nem nektek, hanem jaj nekem, mert igyekszem nem kárt tenni senkiben és semmiben (nemcsak igyekszem, megy is), szóval türelmes vagyok. de mindig fogy a türelem. van még egy-két zsákkal, és a hasznomra válik, hiszen két tükör között állok. az egyik én vagyok, a másik a világ.

azt a mondatot írtam le, és kitöröltem, de most megint leírom: "én mindig előre nézek". de ez persze nem igaz. amikor olyat cselekszem, amilyet nem kéne, akkor nem előre nézek. akkor oldalra nézek, és azt várom, hogy más is oldalra nézzen, ne rám. amikor a megfelelő irányban vagyok - ismét visszakapcsolás a bejegyzés elejére: a libikóka-állapot itt is visszaköszön!! -, akkor előre nézek. és most, most, most... most, ilyenkor oldalra nézek, és remélem, hogy minden szem rám szegeződik. és elhiszitek, amit mondok. szép így, jó így, okos vagyok, lehet, hogy egy szó sem igaz az egészből, mert ez csak egy hari az igazságból, ami fél fogra sem elég, vagy talán csak egy morzsa. legalább írok, legalább gondolkodok. viszont, mint mondtam, ha nem dob az élet kesztyűt elém most, itt, ebben a szent, kibaszott, rohadt, de tisztaságra fölöttébb alkalmas pillanatban, akkor megette a fene.

DE: talán közelebb visz ahhoz a pillanathoz, amikor előre nézhetek, a világ tükrébe, büszkén, és nem az lesz az első, hogy szembeköpöm magam.





és most akkor befejezem a billentyűkopácsolást, hiszen tán bő lére is eresztettem, ami egy dolog. a másik meg, hogy nagyon türelmetlen már ez az idétlen kisbohóc, amelyik szétdagasztja a hasamat.