prozódia

kívántam a halált, nem tagadom, nem is tehetném, piros zsírkrétával felírta ugyanis valaki a homlokomra, egyrészt. aztán bezsongott az újszerű élménytől, ápiszba rohant, alkoholos filcet vett és szaladt szétkürtölni a világban. az összes békásmegyeri panelházon ott virít azóta is: "kívánom a halált". ja, igen, az a valaki én voltam.

pedig most is/például, bárki ha megkérdezné, hogy állok a kérdéshez, kevés tekerória után határozottan vágnám rá: élni akarok. ez emlékezetem szerint mindig is így volt. pont.

a balabbik felem azonban - egy ideje vettem észre - fügetlenségi nyiatkozatot kíván tenni a jobbik énemtől elhatárolódva. próbálkozik ezzel a szélmalomharccal, merthogy valljuk be, valamilyen szinten az volt, az, és az is lesz. részsikereivel azonban mindig eléri, hogy legyen, hogy jelen legyen, és ezt értve hely- és időhatározóilag egyaránt.

egy bátor tükör és egy támadó indián találkozott az utcasarkon, amíg én pelyheimet vakarásztam, telepufiztam mások zsebkendőjét, illetve kevés - néha sok - szabadidőmben nem csináltam semmit, mindaddig, amíg meg nem untam a semmittevést, inkább abbahagytam és nem csináltam semmit. azóta is csak a potmétereimet tolingatom, csavargatom, hogy kijöjjön ami hangsúlyos, ergo várat próbálok építeni valamiből, amiről a rosseb tudja mi az, és a fasz tudja, hogy fekete kocka-e, rigófütty, köteg szalma, rózsabembó, ökörszarv, táltos paripa, vagy ez így mind.

na, mondom, ezt fölírom a blogomra, egyszer még jól jöhet védekezésül, vádbeszédül, kortárs művészi alkotásként - mindenki művész!!! - vagy akár értelmiségi wc-papírként.