vaddisznófitnesz

sziklahegyek csúcsán
apró madár feszeng
mellette egy öreg fószer
pengeti a hegedűt
magas, vékony hangon
jajgat a hangszer
apró madár feszeng
verdesi a sziklát
lábával, lehunyja
szemét, hallgat.
leteszi a lantot
az öreg, s szakállát
mi a húrok közt ragadt
komótosan válogatja
egyet ide – egyet oda,
ez itt ősz már,
az ott barna.
sziklahegyek csúcsa,
sziklahegyek csúcsa.
keselyű vijjog
a hegedű visszhangja
éles, magas hangon
visszaveri szikla,
majd' elhallgat az is.
csönd van. madár. szikla.
fószer, s a keselyű,
s a maró, hideg tél,
a szikár bőr, a hangszer,
az ősz szakáll. a fószer
belenéz a mélybe
nem ugrik ám, bámul,
hosszan, mélyen,
nééééz. nem ugrik.
a madár meg elszáll.
zabát keres estére,
a semmiből ő sem él meg.
szimpatikus volt?
ő volt a kedvenc?
nekem meg az öreg.
ki nem ugrik, csak néz
a mélybe. hegedáját fogja,
maga helyett majd az.
beveti a mélybe,
néz utána hosszan,
nem lát persze semmit
számolni azt nem tud,
kettőig se, s nem lát.
öreg már. s hegedája sincs.
se világa. sevilága.

(07-11-28)