vaddisznófitnesz

színi a cigiket egymás után jó dolog/nem jó dolog. és még döntsem is el, hogy melyik. na mindegy.
el pasotól nem messze van egy kis, valóban meglepő módon többségében magyarok lakta falu, hasonló csengésű, de nem kicsengésű névvel, el baso a neve. hogy hogyan is kerültem én anno oda, nos, hasonló egybeesések sorozata vezetett útján. a volt csajom juárez-i volt, huanita lopez, akivel fél évig jártunk össze, aztán rájött egyszer az ötperc, és belopózott volt férje házába, és egy távcsöves puska tusával agyonverte a szerencsétlent. aztán maga felé fordította az engedély nélkül tartott fegyvert, és szétlőtte a saját fejét. egyébként nekem sose mesélt uráról, ha kérdeztem, mindig mély hallgatás volt a válasz. részemről pedig - egy idő után - egy jól kiméretezett pofon. akkoriban - azelőtt sose, és azóta se - megengedtem magamnak ilyeneket. kurvára mintha nem is én lennék. beképzelt voltam, mert egy ilyen mexi csaj oldalán voltam, én, ez a hasznosnak mutatkozó de valójában haszontalan, hiába jólelkü, nagyjából átlagos figura. később persze leesett a tantusz, de ez már jóval később, azután, hogy huanita ámokfutását követően összeomlottam, három hétig jófajta viszkin éltem. fogytam 17 kilót, egy álommal ismét kevesebb lettem, de - mint később tehát leesett - töméntelen tapasztalattal több. egy napon, azt hiszem a harmadik hét hatodik napján aztán végre - egy szabályos kivégzés kénytelen-kelletlen szemtanúsága után - felemeltem a fejem, és úgy döntöttem, elhagyom ezt a földet, ezt a poros várost, ezt az országot, ezt a földrészt. hogy nem így lett, azóta is átkozom. de amikor elindultam a városból kivezető úton gyalogszerrel, hátizsákommal a hátamon - mindenemet hátrahagytam -, és néhány kilométer után feltartottam a hüvelykujjamat, lelassított, majd kábé 50 méterre megállt egy tragaccsá szelidült dodge. csodálatomra egy dohánykiszívta, tekilaáztatta mély női hang kiáltott ki az autóból:
- nem szoktam stopposokat felvenni ezen a mocsok környéken, de veled kivételt teszek! kapkodd a lábaid! - így mondta, színtiszta magyarsággal. ahogy közelebb értem, egy nagymagyarország-matricát is megláttam az autó hátsó szélvédőjén. ekkor már sejtenem kellett volna, hogy nem ajánlatos beszállni ebbe a kocsinak épphogy csak nevezhető romhalmazba, de fáradt voltam, szomjas voltam, még mindig az elmúlt fél év hatása alatt, ráadásul eltompított az is, hogy réghallott anyanyelvemen szólalt meg emese. merthogy, miután beültem a kocsiba, bemutatkoztunk egymásnak, hát így hívták őt. elmesélte, miként került ide. miután 20 éve elmenekült sajóbábonyról, szegedre vezetett az első útja, majd meg sem állt az újföldig, egészen idáig hozta az útja, el baso-ig, amit útközben melléje szegődő társaival ő maga alapított. egy kolónia volt. kokaint termeltek, adtak el, és éltek belőle - bár nem így mondták maguk közt, de - mint marci hevesen.
az úristen elátkozott, engem bizony könnyen elkap a gépszíj, meglegyintett a gyors gazdagodás szele, és letelepedtem én is itt. most már gazdag vagyok, megtérni bizony nem tértem meg, és biztosan a pokolban végzem.