vaddisznófitnesz

pocok-létem útvesztőjének valahol a fele környékén járva botlottam bele z. i. spiderman pszichoanalitikusba, aki napközben végzettségének megfelelően tevékenykedett, amint azonban a hétágra sütő nap ágai csökkenésnek, az ő lábai hazafelé indultak. mire a hét nullává redukálódott, z. i. spiderman kies lugas által körbehatárolt féleszűegyházi villájába ért és nekiállt kotyvasztani, dezoxiribonukleinsavat kevert kénsavval, minden nap más arányban, illetve időnként ondót pacalpörkölttel, termékenységistenének áldozván. 32 éves volt, én is kábé annyi, és egymásra találtunk, mint korsó a sörre. attól kezdve együtt folytattuk utunkat, ő is hagyta éjszakai buta elfoglaltságait, úgyis unta már, én is hagytam éjszakai szokásos tevékenységlistámat - evés, zabálás, tivornya - a lőcsbe, nekem sem jelentett már feltétlen kielégülo-katartikus élményt. ettől kezdve nappal aludtunk, bújkálva, sziklák mögött, alatt, nyilvános illemhelyeket magunkra zárva; éjjel pedig kerülőutakon próbáltunk kijutni a fentebb említett labirintusból, áhháhá, az Élet Labirintusából, amelyből egy darab helyes út vezetett persze ki csak. vezetőnkül választottuk a tisztelt honi csillagászok által nagyvonalúan csak TY-2-nek nevezett nanobolygót, amely egész évben jól láthatóan pirosollott a fekete égen. a sötétben intuíciónk is segítségünkre volt, az övé a kukijából szivárgott alig láthatóan, így ruhátlan kellett gyalogolnia - kapóra jött, hogy éjnek évadján gyalogolunk csak -, az enyém, fejlettebb létforma lévén a szememből vetítődött ki fluoreszkáló képződményként az égboltra. három segítség is rendelkezésünkre állt tehát, így aztán csiga módján, de haladtunk célunk felé. mígnem elértük azt. hogy milyen áldozatok, nehézségek árán, tán hagyjuk most, hiszen nem ezért mesélem az egészet. csak annyit szerettem volna a tudtotokra adni, hogy z. i. spidermannel itt végetért közös utunk, és könnycsörgetve, zsepiteletrombitálva ő a továbbiakban északkeletnek vette az irányt, én pedig északnyugatnak, hogy aztán néhány év múlva ismét összehozzon minket a sors, immáron letudva irigységünket, mohóságunkat, gyaloglás iránti vágyunkat, ő már addigra szívesen fogyasztott almát is, amelytől korábban didergett, én pedig rákaptam a fafaragásra, ahogy mindig is szerettem volna. most most van, azon tanakodunk, hogy ismét induljunk-e együtt: rájöttünk, hogy a labirintusból nem lehet kijutni sose, mert minden labirintus kijárata egy másik bejárata is egyben. menni persze mindig van értelme, hiszen pocok-létünk és jelenlegi agykapacitásunk valamint kivetülő intuíciónk (az övé már jobban látható és áthatol mindenen, mint fing a gatyán, az enyém meg most már hús-vér macskaként kolbászol előttem) értelme mi lehet más.