vaddisznófitnesz

leírni a dolgokat lehetetlen, nehéz. pontosabban, a valóság az, amelyet nehéz nullákkal-egyesekkel, neadjisten ódivatúan tollvonással képernyőre hányni/papírra vetni. ha leírom: tikk - takk, hiába a dupla k, a space a kötőjel előtt és után, az olvasó nem úgy olvassa, ahogy én azt akár csak primer gondolom, és aztán pláne nem úgy értelmezi, ahogy én, ehh, régi probléma. ha leírom azt, hogy "a buchenvaldi láger 68324-as számú, csontsovánnyá fonnyadt zsidó foglyát egy puskatussal a fejére mért ütéssel küldték másvilágra", megintcsak az előbbi problémába ütközöm. na ezzel még érzékeltetni akartam a problémát. hogy akkor mi értelme is van az írásbeliségnek, urambocsá egyáltalán megmukkanni, nos ez számomra gondolatindító. nem mintha nagy megfejtés lenne, vagy nem én lennék az, aki elkezdi lehúzni a kitudjahányadik bőrt minderről. a történet jelentősége sokkal szubjektívebb, mégpedig egyáltalán beindítani a párától, berohadástól berozsdásodott fogaskerekeimet. szabadjon szerénytelenül magamat citálnom ide, hogy aztán rögtön cáfoljam, vagy tovább gondoljam az egykoron félbeszakadt menetet. akkor azt gondoltam, a cél, hogy egyre közelebb, s közelebb jussunk a másikhoz, s a fokozódó remény arra, hogy talán egymásra ható kapcsolatban áll a közeledés és a szavak általi megértés, a szavak kimondása és befogadása között a csatorna nem koptat, egyáltalán, nem csinál semmit, szóval ez a fokozódó remény jelentős életerővel ajándékozott meg. azóta bizony a szavak szépen (tényleg szépen) megtervezett szerepe - önáltalás lenne állítanom, hogy spontán, rögtönzött módon - kisiklott a vágányról, sosem vélt és persze sosem várt irányba ment, jött. nem jó irányba. a fejlődés fejlődés, nem tagadom, tanultam (saját káromon, én hülye) is egy-mást, de a szavak szerepe a színdarabban a reményteli hősszerelmeséből átavanzsált... nos kerestem, kerestem a megfelelő szerepkört, de talán nem is a szerepkör változott, hanem a színdarab. jelentőségteljes összekacsintásra ad okot - ha egyáltalán összekacsint bárki is bárkivel - a színdarab szó szerepeltetése, illetve a önmaga a színház(i)as hasonlat jellege. részint - először csap le a faszkorbács - a szegényes, közhelyes jelleg. másrészt - második csapás -, hogy tán még mindig színház lenne ez az egész??? nem! - kiáltok, és azonnal rávágom: dehogynem, persze, hogy az! a maszkkal nincs mit tenni, letépni lehet. vagy persze levenni. más út nincs - arra legalábbis, hogy ne legyen rajtam. és, visszaugorva, nem a szerepkör változott, a mű változott. most a bűn és bűnhődés van. a valóságot tehát nehéz lenne nullákkal és egyesekkel ábrázolni, ahogy az eszmefuttatás elején jelentettem ki? talán nem is olyan nehéz, ha a tudatában vagyok. ami viszont biztosan kétállású (be-ki) kapcsolóval rendelkezik, az a tisztesség. vagy van, vagy nincs.
néhány napja volt szerencsém sörökkel, unicummal és marihuánával szétcsapott állapotban legalább másfél órát ülni egy toi-toiban. mialatt igyekeztem a külső körülményekhez és a belső állapothoz mérten a legkényelmesebb pózt felvenni, illetve azt folyamatosan szinten tartani, számtalan felesleges és a valóságban jelentéktelen kört írtam le fejben. de most is akadt valami tanulság, valami felfedezés, egy újabb önmagamra mért csapás a faszkorbáccsal. ott és akkor attól fordult fel a gyomrom, hogy önmagam felszínén élek. hogy fájt, mennyit használok önmagamból. keveset. nem is keveset, inkább annyit, amennyi elég ahhoz, hogy ne dögöljek bele. és még valamire rájöttem, de addig keresgéltem ezeket a szavakat, amíg azt most elfelejtettem. talán jobb is lesz, ha most ezt itt abbahagyom.