vaddisznófitnesz

mondókát mondott miközben farkasok tépték szét éppen barátja testét - ő lett volna a következő, de addig is eccpecckimehecc, körbenállegykislányka, pamelaésbobiülazablakban, és látott volna csodát, hogy a transzcendens kurva mindenit, húscafatok jobbra, villogó farkasfogak körötte minden irányban, de őt nem zabálják fel. pulzus normál, szívverés 72/sec, egészen egy pillanatig, amikorisrájötthogynemleszittsemmifélekivételezés, attól kezdve pánik, a levegő rezegni kezdett, a napsütésből a horizonton táncoló rohadt fogukkal vicsorító gombák lettek, a sztyeppen neonkeretbe foglalt vízár közelgett őrjítően lassú tempóban, százkarú némberek kapálóztak benne, testük saras volt, amit a víz nem áztatott le, inkább mintha közeledtükben egyre mocskosabbal lettek volna, az ég elsötétült először, megjelent rajta a hold, aztán mégegy, és mégegy, míg aztán már mindenhold volt, ezáltal vakító világosság, hogy be kellett csuknia a szemét, aztán süketítő sípszóra sorra felrobbantak a holdak, a por a szemébe szállt, közben már az egyik farkas elkezdte a talpát szagolgatni, felajzott példány, orra nedves az izgalomtól, először a nagylábujjat harapta le, hirtelen eltűnt a por, a vízár, a százkarúak, a nap, és ismét csak barátja maradék lábszárcsontja, meg a falka farkas, közeledett a többi is most már, nem siettek sehova, a farkas nem siet sehova, lassan, úgy tűnt, centiméterenként közeledtek, az előszörérkezett most ismét a lábába harapott, ő se sietett, de mindezt most már, hogy falkatársai közeledtek, határozottan, egy harapás a bokáig, még egy harapás a vádliig, a sokktól ő pedig artikulátlanul üvöltött, valamiféle gürrögő-gorrogó hang hagyta el a torkát, a száját, grgorkákljáklháklljágrgorkákljáklháklljágrgorkákljáklháklljágrgorkák, valami ilyesmi kb., egy pillanatra ismét a közelgő százkarúak, akik mindannyian választottak egyet-egyet az önmagukat kínáló apró csillagokból, amelyiknek nem jutott, az elővette a hátára felkötött didgeridoot, felmászott egy sziklára és fújni kezdte, mint még soha, úgy fújták, olyan beleéléssel, lassan, ahogy mindegyikük elhelyezkedett, ki egy csillagon, ki egy sziklán, kezdett süketítővé válni a hangzavar, ha a holdak robbanása előtti sípszó süketítő volt, akkor erre nincs szó, nem is kellett rá, szétrobbant az agyveleje a hangorkántól, mintha minden világ templomának orgonáinak fúvókáit robbantotta volna be a főpap, mintha minden világ minden embere hörgött volna rá, és most, hogy minden szétrobbant, most már megint csak a farkasok voltak a sztyeppen és ő, vagyis ami maradt belőle, két csonk a láb helyén, két csont a kar a helyén, egy-egy falat hiányzott már máshonnan is, veséi már nem voltak, a jobb melle sem, a fél arca már az arra kapirgáló farkas szájában, a füle még kilógott a véres szájból, mígnem az egyik farkas, nem tudta, mit tesz, csak az ösztöne vezette, a szívet is kiharapta, és akkor egy pillanatra csönd lett, amilyet még sose hallott, nem mozdult semmi soha többé, nem hallatódott semmi soha többé, csak az üres sztyepplátvány, a töredezett föld, néhány magányos fa, az egyiknek épp nekidőlve feküdt