szakrális tereken gyalogoltam át hazafelé, székesegyházakat, majd egész világvallásokat magam mögött hagyva. igazából - eksöli, mondaná az angol - nem néztem se jobbra, se balra, még felfelé se, csak a cipőim taknyos orrait néztem, ahogy mind hátrafelé hőkölve elhagyják látóteremet a szakrális tereken, majd egyszerre ismét benne teremnek, mintha mindig is ott lettek volna. ez generált az agyamban valami érthetetlen, diszfunkció jelenlétére utaló valamit, ami érzésnek is tűnhet, ám ilyen messzemenő következtetések levonását beghagyob a dóbel-díjas tudósoknak - merthogy, ja, meg vagyok fázva, khérem -. a lényeg, hogy a körforgást, mint olyat remekül szimbolizálja ez is, hogy messzebb ne találjak csatangolni, akár képzeletemig. nem kell ahhoz intelligencia. meg tudják még, mi nem kell hozzá? képzelőerő. fantázia. egy percig kellett gondolkdnom a fantázia szón, mert nem jutott eszembe. szomorú. azért még ne temessenek, elég lesz akkor, hogyha már rámutatnak arra a négylábúra, és nem jut eszembe, hogy asztal. vagy varánusz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése