Kárpáti Endréné október 6-án hosszú vajúdás után egy szép és - istennek hála - egészséges székletnek adott napvilágot. A szülés azonban tragédiába torkollott, ugyanis a fellépő komplikációkba az anya belehalt, efölött érzett bánatában Kárpáti Endre pedig az első, kezébe eső orvosi szikével mellybeszúrta magát. Az orvosoknak küzdeniük kellett a kis Anett életben maradásáért is, de tudásuknak, tapasztalataiknak, de legfőképp kitartásuknak köszönhetően nem végződött a szülés hármas tragédiával. Abban a pillanatban, hogy az anya halálát fülsiketítő sípszóval jelezte az életfunkciókat mutató gépezet, Anett egy semmivel össze nem keverhető újszülöttszéklet-sírással felsírt, jelezve, hogy ő márpedig él, és élni akar. Anettet az orvosok kénytelenek voltak megfigyelésre egy inkubátorba tenni.
Az első napokban nagyon sokat sírt, mert nem volt, aki magához ölelje. Nem volt, ki csitítsa. A vidéki kórház nem tengett túl a személyzettől, és aki ráért volna, undorodott Anettől, mert az első napok élményei megnyomorították szegényt: folyton bebrúzolt. Az orvosok tanácstalanok voltak, nem tudták, mihez kezdejenek a kis lányszéklettel, két hét után sem jelentkezett ugyanis senki, aki örökbefogadta volna őt. A doktornőknek, doktor uraknak, majd később az ápolásra kijelölt nővérknek is elkezdett fogyni a türelmük, és egyre leplezetlenebb nemtetszéssel cserélték Anett alatt a pelenkáját. Végül aztán már nem pártfogolta senki szegény kis kakát, és egy rövid orvosi konzíliumon Dr. Szilas Ignác orvos igazgató és a szakorvosok úgy döntöttek, nincs más hátra, utcára kell tenni Anettet. Szegény, kivert kutyaként az óriási kórházkapu elé vettetett. Egy ideig kerülgették az emberek, mígnem egy utcaseprő megsajnálta, és sokat látott seprűje egy mozdulatával a közeli kanálisba lökte.
2 megjegyzés:
Szép!
Neked adom.
Megjegyzés küldése