ezek a faitalok

szilánkosra tört combcsonttal tértem be a sebészetre, oldalamon erikkel, akinek úgy nagyjából könyékalattból hiányzott a jobb karja, legalábbis a helyéről. a barna kordnadrágja jobbzsebéből lógott ki, tenyérrel felfelé, mert így könnyebb volt elhelyezni. ez a feladat rám hárult, miután hirtelen kezdett eluralkodni a káosz, és jobbnak láttuk, ha menekülésre adjuk a fejünk. erik bal vállára támaszkodva húztam magam után a lábamat meg a hátitatyót, amibe - ha jól számoltam - három millió forintot sikerült begyömöszölni.
titokban kicsit élveztem a helyzetet. mármint a kórházban. süldőkoromban apám egyszer azt mondta: "tudod, fiam, előző életem bűneinek rettenete készített fel az igazság elfogadására". akkor persze egy mukkot sem értettem meg belőle, és most sem merném állítani, hogy pontosan értem, mit akart mondani. mindenesetre dekadensen az "előző életem bűneit" próbáltam élni, az igazságot és az elfogadást a meghatározatlan későbbiekre hagyva. hát az első kettőből, az előző életből és a bűnből próbáltam kifacsarni a még kifacsarhatót.
és aztán csak dagadt, dagadt, dagadt a botrány, a blikkk címlapján voltam, közvetlen a csöcsörészendő tánya mellett jobbról, benkő "bunkó" dániel mellett balról, felettem személyesen a bocskor gábor kipikszelesedett péniszét habzó szájjal szopó szabó győző, alattam pedig a lap perforáció hatására cikkcakkos alja. a képaláírás: kéz- és lábtörést szenvedtek az orvosgyilkos rablók. a népszabadság persze beérte az átlagot is alulmúló "rendőrkézen az visszaeső bűnőzők" címmel a mozaik oldalon. mindezek miatt megalázottan és megverten éreztem magam, és, azt hiszem legalábbis, erik is hasonlóképpen fogadta a történteket. erről valahogy sohase beszéltünk.
most együtt bújkálunk egyiptomban, ha lehet bújkálásnak hívni ezt az izét, amit csinálunk. a múlt héten kafr asch-schaich főutcáján basztuk meg egymás után amatullaht, a férje szeme láttára. amatullah... és, pocakot eresztettünk, kis sörhasam nőtt, csak nőtt. nem gondoltam otthonra, ezt ki kellett magamból irtanom, máshogy nem sikerült volna a szökés. nem mondom, ki is irtottam. tán lehet, nem fektettem bele sok munkát. lehet, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára a honvágytól fogok az utcán fetrengeni. vagy lehet, hogy majd 60 évesen feladom magam.
két kripliként kerültünk otthon a börtönbe. különösebben nem kedveltük meg a helyet, és a helyiek sem minket. ezért - tudtuk már, sok lúd disznót győz - jobbnak láttuk, ha meglógunk. hála a jó kurva istennek a pénz biztonságban volt.
tolongás van az ablakunk alatt. rusnya üvöltő szakállas arab arcok. rusnya gyűrött arcú arab nyanyák, unokával a nyakukban, és mind az öklüket rázzák, és mintha óhéber nyelven követelnének valamit. legalábbis a passióban beszéltek hasonló nyelven. az egyik fószert megismerem: a valamikori békási lengyelpiacon árult, ha jól emlékszem, kvarcórákat, rendes mutatósokat, műbőrcipőket és régi katonai kitüntetéseket, meg menetfelszereléseket. felveszem a földről a lavórt és rájuk öntöm a tartalmát. mióta nem engednek ki minket a lakásból, lavórba szarunk-hugyozunk. hála istennek elhúznak.
na, szóval nem unatkozom, és szerintem erik se. és általában, kösz, jól vagyunk.