Elhunyt J. D. Salinger - PORTRÉ
Budapest, 2010. január 28., szerda (MTI) - Kilencvenegy éves korában elhunyt J.D. Salinger, a Zabhegyező című világhírű regény szerzője - jelentette be az író családja csütörtökön.
Jerome David Salinger 1919. január 1-jén született New Yorkban. Apja törekvő zsidó kereskedő-iparos volt, aki fiát is igyekezett bevonni a családi üzletbe. Európába is elküldte a húsfeldolgozást tanulmányozandó, Salinger azonban annyira megundorodott a vágóhidaktól, hogy elhatározta: más utat keres az érvényesülésre. (Vannak, akik ezzel a traumával magyarázzák mániákus vegetarianizmusát is.) Félig zsidó származása súlyos örökségként nehezedett rá, ennek következtében mindig is idegennek érezte magát a társadalomban. Ezek után nem meglepő hűvös és szeretettelen kapcsolata apjával, akinek még a temetésére sem ment el; ír katolikus anyját viszont rajongva imádta.
Útkeresése során elvégezte a katonai akadémiát, számos szakot elkezdett az egyetemen, de egyet sem fejezett be. Fiatalon komoly vonzalom fűzte a drámaíró Eugene O'Neill lányához, és teljesen összetört, amikor az nem őt, hanem a jóval idősebb Charlie Chaplint választotta, majd hamarosan családanya lett.
Nem sokra rá ő is megnősült, a második világháborút az európai hadszíntéren harcolta végig. Az író soha nem vetette papírra a közelről megélt háború borzalmait, noha néhány későbbi regénybeli karakteréről ugyan kiderül, hogy szolgált a seregben. Leszerelése után elvált, színházi lapot szerkesztett, majd a befolyásos Story Magazin kiadója lett. Több tucatnyi rövid történetet publikált, de egy évtizeden át szinte csak visszautasításban volt része.
Az áttörést az Ilyenkor harap a banánhal (A Perfect Day for a Bananafish) hozta meg, de ő abból - a számára kényelmes - álláspontból, hogy minél kevesebbet tud a közönség az íróról, annál figyelmesebben olvassa műveit, elzárkózott a nyilvánosság elől.
1951-ben jelent meg a Zabhegyező (The Catcher in the Rye), amely egy csapásra szinte kultikus figurává tette. A tinédzser Holden Caulfield egy hetét egyes szám első személyben elbeszélő mű Amerika látszólag nyugodt, gondtalan hétköznapjaiba visz el, abba a világba, ahol valójában sokan fuldokolnak. A múlttól és annak értékeitől már eltávolodott, de jövőképpel még nem rendelkező új generáció képviselői ebben a rideg, szeretettelen és megértés nélküli közegben bolyonganak, elidegenedésre ítélve.
A Zabhegyező hatalmas, de nem mindig pozitív hatást váltott ki, például John Lennon gyilkosa is Holden alakjával "azonosulva" lőtte le a zenészt. Maga Salinger soha nem engedte, hogy művét bármilyen formában feldolgozzák, nemet mondott Steven Spielbergnek és a BBC-nek is.
A Zabhegyező után sorra jelentek meg írásai, a Kilenc történet (1953), a Franny és Zooey (1961), a Magasabbra a tetőt, ácsok, Seymour: Bemutatás (1963). Ezek sokak szerint izgalmasabb alkotások, de meg sem közelítették a Zabhegyező nemzedékformáló sikerét.
Az elszigetelt életvitel, a megrögzött menekülés a világ elől tönkretette az író második házasságát, felesége a két gyermek dacára is magányosnak érezte magát a házban, ahol bunker-szobájába zárkózva alkotott napestig. A válás után fiatal lányokkal volt viszonya, az akkor 18 éves Joyce Maynard felnőtt fejjel írta meg és adta közre kíméletlenül leleplező memoárját a szerzőről. Salinger több futó viszony után végül egy Colleen nevű nőt vett el, akivel ha igaz, élete végéig együtt élt.
J. D. Salinger 1965 óta nem publikált, magánéletének titkait féltve őrizte. Az elmúlt évtizedekben többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését, ami csak tovább növelte a személye körüli publicitást.
dvt \ kpt \ ksb
MTI 2010. január 28., csütörtök 21:03
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ZABHEGYEZŐ - HUSZONNEGYEDIK FEJEZET - RÉSZLET
- Néhány hete az apáddal ebédeltem - mondta hirtelen. - Tudtad?
- Nem, nem tudtam.
- Tudod, mennyire szívén viseli a sorsod?
- Tudom, igen, tudom.
- Valószínűleg mielőtt engem felhívott, kapta azt a hosszú, szívfacsaró levelet az igazgatótól, melyben arról számolt be, hogy egyáltalán nem igyekszel. Készületlenül mész az órákra, és lógsz. Szóval egészében véve egy teljesen...
- Én nem lógtam semmiféle óráról. Nem is lehetett. Volt egy-két dolog, amiről megléptem nagy ritkán, például a beszédgyakorlat, amit mondtam, de különben nem lógtam.
Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. A gyomromat kicsit rendbe hozta a kávé, de a fejem még mindig marhára fájt.
Mr. Antolini újra rágyújtott. Úgy bagózott, mint egy megszállott. Aztán azt mondta: - Őszintén szólva nem tudom, mi a csodát tanácsoljak neked, Holden.
- Tudom. Nagyon nehéz nekem tanácsot adni. Pontosan tudom.
- Úgy érzem, hogy egy rettenetes összeomlás felé haladsz. De magam sem tudom, milyen felé... Figyelsz rám?
- Igen.
Szemmel láthatóan igyekezett koncentrálni, meg minden.
- Ennek az összeomlásnak talán az lesz a következménye, hogy harmincéves korodra egy kocsmában ülsz majd, és mindenkit utálsz, aki bejön, mert hátha kollégista korában futballozott. Aztán lehet, hogy annyira mégis hat rád a nevelés, hogy utálni fogod azt, aki úgy beszél, hogy tudhassa-mondhassa. De lehet, hogy valami hivatalban végzed, gemkapcsokat fogsz adogatni a legközelebbi gyorsírónak. Szóval pontosan nem tudom. De érted, hogy mit magyarázok egyáltalán?
- Igen, persze - mondtam. Tényleg értettem is. - De azzal az utálattal nincs igaza a tanár úrnak. Hogy én utálom a futballistákat, meg minden. Tényleg nincs igaza. Nem utálok én olyan sok embert. Legfeljebb csak rövid ideig, mint például Stradlatert, akit Penceyben ismertem, vagy azt a másik tagot, Ackleyt. Utáltam őket egy ideig, elismerem, de nálam ez nem tart nagyon soká. Ha elmúlik egy kis idő, és nem látom őket, ha nem jönnek be a szobába, vagy egypárszor nem látom őket az ebédlőben, szinte hiányoznak. Szóval így van. Szinte hiányoznak.
Mr. Antolini hallgatott egy darabig. Felugrott, beletett még egy jégkockát a poharába, aztán újra leült. Nyilván gondolkodott. Én meg egyebet se szerettem volna, mint hogy reggel beszélgessünk tovább, de. Mr. Antolini begerjedt. Az emberek rendszerint akkor gerjednek be, amikor a másik nem.
- Na jó. Figyelj rám egy percig... Lehet, hogy ezt most nem tudom olyan kiválóan megfogalmazni, ahogy szeretném, de majd megírom neked levélben egy-két napon belül. Akkor majd minden világosabb lesz. De figyelj csak mégis ide. - Megint koncentrálni kezdett: - Ez az összeomlás, ami felé haladsz, egészen speciális összeomlás, iszonyú összeomlás. Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna. Figyelsz?
- Igen.
- Biztos?
- Igen.
Felugrott, és még töltött egy kis whiskyt a poharába. Aztán újra leült. Sokáig nem szólt semmit.
- Nem akarlak elkeseríteni - mondta aztán -, de világosan látom, hogy szépen és nemesen haldokolsz, így vagy úgy, valami igen érdemtelen ügyért. - Furcsán nézett rám. - Ha leírok neked valamit, gondosan elolvasod? És megőrződ?
- Igen, persze. - Így is lett. Még most is megvan, amit írt.
Átment a szoba túlsó végébe az íróasztalához, és állva felírt valamit egy papírra. Aztán visszajött, és a papírral a kezében leült. - Csodálatosképpen ezt nem hivatásos költő írta, hanem egy pszichoanalitikus, Wilhelm Stekel. Itt van... Még mindig figyelsz?
- Persze, figyelek.
Ezt mondta: - „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.”
Áthajolt és ideadta. Elolvastam, megköszöntem, és zsebre vágtam. Szép volt tőle, hogy ennyit strapálta magát. Tényleg. Csak az volt a helyzet, hogy nem bírtam koncentrálni. Öregem, hirtelen olyan állatian fáradt lettem.
Ő viszont szemmel láthatóan nem. Az a plusz atmoszféra először is benne volt. - Azt hiszem, rövidesen megtalálod az utadat, hogy merre tovább. Akkor indulj, de azonnal. Egy pillanatot ne veszíts. Neked már nincs veszteni való időd.
Bólintottam, mert pont a pofámba nézett, meg minden, de nem volt egészen világos, miről beszél. Illetőleg biztos voltam benne, hogy értem, de nem értettem vele egészen egyet. Átkozottul fáradt voltam.
- És utálok ilyet mondani - folytatta -, de azt hiszem, ha egyszer kialakulnak az elképzeléseid arról, hogy merre tovább, akkor első dolgod lesz, hogy összeszedd magad az iskolában. Kénytelen leszel. Diák vagy, akár tetszik, akár nem. Eljegyezted magad a tudással. És azt hiszem, meg fogod találni, ha egyszer túljutsz az összes Mr. Vineseken meg a beszéd...
- Mr. Vinsonokon - szóltam közbe. A Mr. Vinsonokat gondolta, de Vineseket mondott. Persze, ezért nem kellett volna félbeszakítani.
- Rendben van, Mr. Vinsonokon. Ha egyszer túljutsz a Mr. Vinsonokon, akkor majd egyre közelebb kerülsz... persze hogy ha akarsz, és keresed és várod... valami olyan felismeréshez, ami nagyon, nagyon sokat jelent majd neked. Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat. És ez nem nevelés. Ez történelem. Ez költészet. - Abbahagyta, és húzott egyet a whiskyből. Aztán folytatta. Öregem, egészen be volt gerjedve. Örülök, hogy nem szakítottam félbe. - Nem akarom azt mondani, hogy csak iskolázott és képzett emberek adhatnak valami értékeset a világnak. Nem így van. De azt mondhatom, hogy az iskolázott és képzett emberek, ha igazán kiválóak és alkotásra képesek valamilyen területen, ami sajnos ritka, akkor sokkal nagyobb értéket hagynak hátra, mint azok, akik csak kiválóak és alkotásra képesek. Világosabban fejezik ki magukat, és rendszerint valami hajtja őket, hogy gondolatmenetüket teljesen végigvigyék. És ami a legfontosabb, tízből kilencben több a szerénység, mint a pallérozatlan elmékben. Figyelsz egyáltalán?
- Igen, tanár úr.
Egy jó darabig megint nem szólt semmit. Nem tudom, próbáltad-e már, de állati nehéz ülni és várni, hogy a másik mondjon valamit, mikor az még gondolkodik, meg minden. Tényleg nehéz. Állatian vigyáztam, nehogy ásítsak. Nem mintha untam volna, vagy ilyesmi. Nem untam, csak hirtelen baromi álmos lettem.
- És még valami, amit az iskolai nevelés adhat. Ha elegendő időt töltesz az iskolában, meg fogod ismerni képességeid határát. Hogy mire elegendő az eszed, és esetleg mire nem. Egy idő múlva tudni fogod, mik azok a dolgok, amiket speciális méretű elméd befogadhat. Ez például rendkívül sok időpocsékolástól ment majd meg, amikor olyasmivel próbálkoznál, ami neked nem fekszik. Meg fogod ismerni igazi befogadóképességedet, és annak megfelelően terhelheted meg az elmédet.
Itt hirtelen ásítottam egyet. Rettentő disznóság, de nem bírtam elfojtani.
Mr. Antolini csak nevetett. - Na - mondta és felugrott. - Megvetjük az ágyad. - Utánamentem a szekrényhez. Lepedőket, takarót meg mindenféle egyéb francot próbált előhúzni a felső polcról, de nem bírta, mert a pohár a kezében volt. Kiitta hát, letette a földre, aztán húzta ki a vacakokat. Segítettem odavinni a díványhoz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése