meghalunk, meghalunk mind

tamás azóta érzi magát fölnőttnek, amióta rájött: ő is meg fog halni, mint minden ember. egy objektíve viszonylag ártatlan esemény kapcsán kezdtem felvilágosulni én is. de már elmúlt.

némi - jópár hónapos - halogatás után vitt a sors kézenfogva fogorvoshoz. csak a röntgen mutatta ki, hogy bezony lyukas a bal felső 6-os. (fogorvosi nyelven: 26-os!!!) belülről lyukadt ki.



mint a képen is látható, baszom nagy lyuk nőtt bele. a fog gyökerei, amint a fogász megállapította, ráadásul pöcs módon nőttek, girbegurbán, úgyhogy megpróbálta bár gyökérkezelni, de nem ment neki, így megállapította, hogy ezt bizony ki kell húzni. tudni kell, hogy eleddig 32 fogam volt, utoljára izgő-mozgó tejfogtól voltam kénytelen megválni. ez volt a kedvenc fogam. a második meglepetés az volt, ahogy a csiszolásos stb. előkészületek után maga a foghúzás első fázisa történt: a doktornő szekrénybe nyúlt, és elővett... egy láthatóan mezei csípőfogót. és feszítette, húzta-vonta, majd beletörött az alsó állkapcsom is. az érzéstelenítés miatt hálisten fájdalmat nem, csak azt éreztem, hogy valamitől örökre meg kell válnom, ami mindig részem volt. és hogy ez a valami nagyon bennem van. és húzni kell, hosszan, sokáig. csakhogy nem ment, mindössze úgy a fog feléig. így véresszájú tibornak fel kellett keresnie a kerület másik felén a szájsebészt. aggódtam. egyfelől be voltam tojva, mint egy fasz, nemcsakmerthogy 'jajj, fogam húzzák', de külön okot adott az aggódásra, hogy fel kell tárni a fog környékét, és ily módon válhat el közös utunk, nekem, és a 26-osnak. természetesen március 12-én nem rendelt szájsebész a bizonyos kerületi rendelőintézetben, így végül - nem eresztvén hosszú lére az egészségügy visszásságaira utaló szálat - a honvéd kórház veszélyes hulladékoknak szánt szemetese lett a fog maradék felének és a gyökereknek a végső nyughelye. rip, bal felső 6.

az egészségügyi intézmények között utazgatva a betojás maga próbált löködni, ébresztgetni. nagyjából azt próbálta tudomásomra hozni, hogy ez csak egy foghúzás. mi lesz majd akkor, ha öreg(ebb) leszek, és sorra fognak hullani, vagy folyamatosan húzgálni kell majd. vagy amikor majd protkót kell hordani. vagy ha a legnagyobb félelmeim egyike válik valóra, és úgy roncsolódik valamilyen testrészem, hogy csonkolni kell bármimet. kezemet, lábamat. ha szívinfarktust kapok, ha ki kell vezetni a beleimet a hasfalamra és reklámszatyorba kell kakálni. ha gégemikrofonba kell egyszer majd tolni a rizsát. ha teljes bénulást szenvedek el, szkafander és pillangó, ugye.

és egyáltalán, ha megöregszem. vajon megöregszem-e? előtte fogok meghalni? (vagy utána?) vagy öregen? fájni fog? vagy nem fog fájni? elvérzek majd, vagy hirtelen összeesek?

és, hogy akkor aztán tényleg vége lesz!!! mindennek!!!

már hallom is a betelefonálót, így sietve teszem hozzá: ebben a formában legalábbis.

hogy (és hadd) ne menjek most nagyon a mélyére: életszagú dolgok ezek. a foghúzás második felvonása közben, amikor már a honvéd kórház orvosa rángatta a maradékot ki az arccsontomból, miközben 5 orvostanonc állt körbe és nézte, hogy mi a lőcsért jön ki ennyire nehezen ez a rohadt fogcsonk a fejemből, már nem ezen gondolkoztam. és abban a formában - egy vadiúj felismerés az élet egy fontos dolgával kapcsolatban - már azóta sem tudok természetesen gondolni minderre úgy. evvan. és szégyen - nem szégyen, hogy 29 évesen foglalkoztat először mindez, de hát evvan. nem szégyen. se kezem, se lábam nem tört még soha, bizonyos szempontból burokban nőttem fel és burokban élek most is. az ilyen foghúzás, és társai, nem túl kellemes élmények, de nem kellene ebben a burokban meg is halni. merthogy meghalunk mind, ugye.