hogyan tovább?

ezt a kérdést, a címben szereplőt akkor szokás feltenni, ugye, amikor valami válaszúthoz érkezünk, vagy valaminek a végére. esetemben a kérdésnek nincs különösebb aktualitása, legalábbis feltehettem volna ugyanígy tegnap, múlt héten, januárban; vagy akár két évvel ezelőtt is. jó, akkortájt még talán lett volna rá határozott, értelmesnek tűnő válasz, de az a válasz az idő előrehaladtával szép lassan odébb állt, és valaki mást keresett, akinek tényleg megfelelt - hogy aztán mi lett az ő sorsa, bevallom*, nem igazán követtem. hogy a végére értem volna valaminek, tehát ezt nem állíthatom - hiszen érezhetném magam sokkal rosszabbul is. 

semmi értelme persze nyolcvankilencedszer is más szórendben leírni ugyanezt a szánalmas halmazt, amelyet majdnem az érzelemhalmaz szóval illettem, de még időben eszembe jutott, hogy idejét se tudom, mikor éreztem bármilyen érzelemnek nevezhető ingerületet az ingerlékenységen kívül. mivel az embereket (meg magamat is, de erről talán később) időm (nagyjából) száz százalékában megkímélem az effajta, siránkozó, önsajnáló és önostorozó eszmefuttatásoktól, ezért csak néhány gondolatfoszlány maradt meg más szájából: a lehető legbarátibb "menj el kérlek orvoshoz", "nem vagy kiégve, csak zombi állapotban vagy", és nagyjából most nem is jut eszembe más. 

az agyam által átnyújtott polaroid fényképek: én egy hatodik emeleti panellakás félszobájában a számítógép előtt. én a munkahelyemen. köszönöm szépen, nagyon szépek, egy hírös fotós veszett el benned, bár a második képen egy kicsit kisebb ISO-t állíts legközelebb.

az egyik fényképen egy gyerek ül, a másikon meg egy konzumidióta, egy droid. az elsőtől helyváltoztatás nélkül lehetetlen szabadulni - a hely kötelez. a másikhoz is hadd nyújtsam át (magamnak (?)) mélységes tiszteletem és gratulációm: aki a legkevésbé akarta, mégis azt sikerült gyufaszálként kettétörni.
gyerek+hülye=hülyegyerek.

egy nájlonzacskóban (© r.á.) fulladozok. belégzéskor kicsit összemegy, kilégzéskor kicsit kitágul, a saját lehelletemet lélegzem persze be, már mióta. 

hogy tyúk vagy tojás lesz előbb, a kérdésnek természetesen annyi értelme van, mint ha múlt időben tettem volna fel. nem látszik a kiút, a címben feltett hogyan tovább kérdésre a válasz. annyi időm lenne gondolkodni, hogy igazán szégyellhetném magam, vs. a vörösen villogó és vijjogó oxigénhiány. adja magát tehát az állapot, hogy nem gondolkodok, nem érzek, lehet, hogy volt egy pillanat, amikor feleslegesnek tűnt - bár én ilyenre nem emlékszem -, de nem az. fáj, fáj, időnként fáj, biztos belégzéskor. vagy kilégzéskor. tudomisén. időnként. nem arról van szó, hogy nem csinálok semmit: hanem, hogy nem hat. rám legalábbis nem hat. a napok hajnalban kezdődnek, és reggel fél nyolckor véget érnek. amikor nektek feljön a nap, nekem lemegy. délután hatig, hétig szürkület van, és aztán az éjszaka, a teljes sötétség. inkább nem bocsátkozok vagdalkozó és vádaskodó találgatásokba, hogy kikkel közös kooprodukciónkban sikerrült: látszólag kiöltük belőlem a kreativitást, a játékot, a zenét, a kultúra átütő szeretetét, az írni szeretést-akarást-tudást - ugye nem ez jelenti azt, hogy fölnőttem? nem, persze, hogy nem, hiszen egy bekezdéssel feljebb gyereknek tituláltam magam, nem ad hoc, és helyesen.

ragozhatnám még naphosszat, de valahol el kell vágni. most a bejegyzésre gondolok, bár igaz ez magára a helyzetre is. hogy hova vezet ez az út? de hiszen a címben is ezt a kérdést tettem föl. és most nem (vagy inkább "sem") azért, mert lenne rá válaszom. 

*de gyűlölöm ezt az "őszintén bevallom" fordulatot. egyszer valaki mondta/írta/blabla, hogy biztosan lehet tudni, hogy hazudik, aki így kezd egy mondatot. ezzel azóta egyetértek.