vaddisznófitnesz

borzalmas téli nap volt azon a borzalmas téli napon, amikor elhagyott. deresre fagyott szakállal tértem haza a zsákmányszerző körutamról, és a hidegtől ripityára repedt, két darab üres kézzel. állatot hetek óta nem láttam, mégcsak távolról sem, és napok óta sosem hitt reménytelenséggel indultam neki reggel hatkor, amikor az asszony kivert az elnyűtt antilopszőrből. egyszerűen nem fért a fejembe, mitől van ő ilyen jó erőben, amikor - zümzüm - többségében neki is csak jég jutott reggelire, jég ebédre és néha egy kis langyosra melegített kakukkfüves vízlötty vacsorára. talán csak telezabálta magát hóval, esetleg a barlangba harapott néha, mert erős, erős fogai voltak, nekem meg gyenge, gyenge idegzetem. emlékszem, aznap reggel, mielőtt az antilopszőrből kivert az asszony, egy másik asszonnyal álmodtam. sosem láttam még olyan gyönyörűt, és persze azóta sem. nagy, lapos orra volt, és valamilyen oknál fogva egészen sötét barna bőre, hatalmas fara és ha lehet, még hatalmasabb mellei. én nem is értem igazán, hogy álmodhatok ilyen szürreális dolgokat. a sötétbarna bőrű, meztelen asszony üvöltő, szintén színes - talán zöld? - gyereket cipelt a hátán, a fején egy nagy köcsöggel egyensúlyozott, én pedig mindezt egy gigantikus, biztosan sokszáz éves szomorúfűz talánha - züm - nyolc méter magas ágán csücsülve figyeltem. a köcsögből kilógott egy lerágott elefántcsont.
az asszony kivert hát az ágyból, és rámrivallt:
-te mocskos éhenkórász, lusta, semmirekellő! nem kelsz föl azonnal és takarodsz húsé! hetek óta jeget eszem reggelire, jég az ebédem, jég a vacsorám!
egy ilyen álom után a jég szürke valóságára ébredni fájóbb kín volt talán, mint az előtte való reggel. az éhes disznó makkal álmodott. de felkeltem hát. végigtapogattam csontsovány testem, visszaszámoltam öttől egyig, az ötöt még egész halkan, de mire az egyhez értem, talán az egész univerzum felébredt. éktelen haragra gerjedtem, mert mart az éhség, mert az asszony, mióta már ő is beszél, nem engedett meg ily mértékben mocskos, rihedt-rohadt, szakadékszéli, útporalepte, koromteremtette hangot azzal szemben, akiért egykor lemászott a fáról. egykor odaadtam volna neki a fél karomat, azt egye meg, de most már keményre fagyott még a szívem is, és kőszerszámot pattintottam volna inkább a likába, hogy ott vérezzen el. de én meghunyászkodtam, mert mindig meghunyászkodom, és a düh se melegített már fel annyira, hogy ne induljak el azon nyomban, mire egyhez értem a számolással. úttalan utakat róttam, képtelen képeket hallucináltam, hallatlan hangokat hallottam, de csak az élettelen téli természet fülsiketítő csendje jött szembe velem, a hófehér, jéghideg takaróban lépdeltem csupasz, elfeketedett lábammal, és csak az agyalapi mirigyeim tartottak életben. a bokrokat néha méretes nyuszinak láttam, a köveket vicsorító tigrisnek, egy hatalmas tölgyfát mammutnak néztem, és már-már - züm - lándzsámat belé is szúrtam, mire leesett a tantusz. végül aztán kénytelen-kelletlen megpihentem, megtöltöttem a két kezem friss hóval, és addig tömtem a számba, amígcsak rosszul nem lettem.
és akkor hirtelen lenyugodni kezdett a nap, és én elindultam hazafelé és számoltam a lépteimet. száz, kétszáz, négyszáz, mígnem közeledtem a hatvanezerhez, és tudtam, hogy lassan szembe kell néznem az asszonnyal, aki már a tüzet rég hagyta kialudni, egy kis parazsat hagyott talán nekem, hogy megmelengethessem remegő térdeim, elfagyott zacskóm, hódara-marta orrom, tűzzé vöröslött fülem, és végre a két kezem, ami, hiába nem fogott ma sem semmit, nekem még mindig a legnagyobb kincsem. hatvanezer-ötszázhoz értem, és hatvanezer-ötszázegyedikre a barlang szájánál álltam. álltam, álltam, megálltam. fogadkoztam, hogy majd most, majd most én, majd most én leszek a hangosabb, majd most én leszek a vadember, aki felképeli, ha rosszat is szólni mer, aki hasba rúgja, ha másból nem ért az asszony, és elszámoltam, és hár és négy és öt, és félrelibbentettem a nevetségességig vékonyult mosómedveszőrt, majd beléptem a barlangba. mint mindig, tudta, mikor jövök, "kiszámítható vagy, mint nyárra az ősz!" - mondta. már nem is volt csalódott. és akkor már tudtam, mi következik. "ugye tudod?" - kérdezte? és sarkon fordult és elindult, befelé.