részlet

Átmenet

Ideje, hogy megálljunk egy percre. Már „megkötött” a
virág, a fejezetek rendben sorakoznak egymás után. Kitalálhatjuk, miért: van már
lány is, mégpedig egy csinos teremtés. Más nõk is lesznek, ilyen körülmények
között ugyanis semmi sem maradhat változatlan.
Ellenkezõ esetben
kétségtelenül több lenne a vidámság, de lányokhoz szomorúság is kell. Nem mintha
õk maguk kedvel­nék a szomorúságot – legalábbis ezt állítják –, hanem mert a
sarkukba szegõdik. A csinosaknak. A csúnyák esetében nem beszélhetünk
ilyesmirõl: az is elég szomorú, hogy ilyenek is vannak. Különben, minden lány
szép.
Az egyiket Rézikének hívják, a másikat Levendulának, némelyiknek a neve
csak késõbb fordul elõ; de nem ebben a könyvben, sõt még csak nem is ebben a
történetben.
Exopotámia puszta sivatag lévén, sokan laknak benne. Az emberek
szeretnek összegyûlni a pusztában, mert ott van hely bõven. Ugyanazokat a
dolgokat próbálják ott is újrakez­deni, amit másutt csináltak, de amelyek a
pusztaságban újnak látszanak elõttük. Mert a pusztaság olyan díszlet, amely
elõtt minden jobban érvényesül, fõleg, ha a nap – s itt ebbõl a hipotézisbõl
indulunk ki – különleges tulajdonságokkal rendel­kezik.
A puszta
sivataghoz gyakran fordul az irodalom. Arthur Eddington megtanított rá
bennünket, hogyan lehet begyûjteni az ott található összes oroszlánt: csupán a
homokot kell átszitálnunk, s ami fennakad, az lesz az oroszlán. Ebben van egy
momentum – a legérdekesebb –, s ez a rázás. A végén ott látunk minden oroszlánt
a szitavásznon. Ám Eddington megfeledkezett róla, hogy a szitán más is fennakad:
a kavics. Azt hiszem, idõnként a kavicsról is ejtek majd szót.

(Boris Vian: Pekingi ősz)