boris vian

IX

A kert egyik fele felfutott a sziklára, s a hozzáférhető, de többnyire parlagon hagyott meredek részein a legkülönfélébb növényfajták nőttek tarka összevisszaságban. Volt ott tengeri szalcalonc, melynek alul kékeslila, kívül lágy zöld és fehéren erezett a levele; vad szilfű, fonalszerű levelekkel és szörnyűséges nagy bütykökkel, melyek véres habcsókszerű száraz virágokban végződtek; csomókban növő gyöngyszürke csülleng, hosszú fürtű ragadós iglice, mely felkúszott az araucariák alsó ágaira, fekete lepkeszeg, kék gamandor, különféle veronikafajták, melyek sűrű zöld szőnyegén varangyivadékok ugrándoztak, hottentotta füge, ráncos rekenyő, szulák-, turbolya- és kacsatopsövények, színpompás és szerényebb virágok, melyek meghúzódtak a sziklák bemélyedéseiben, függönyszerűen benőtték a kert falait, algaként kígyóztak szét a földön, elárasztva mindent, még a kertkapu vasrácsát is körbefonva. Följebb, a kert vízszintes része ápolt, üde zöld pázsitokra tagolódott, melyeket murvával beszórt ösvények választottak el egymástól. A földet sok-sok fa rücskös törzse lyuggatta át.

Erre sétált Angel és Holtottó az átvirrasztott éjszaka után. A friss tengeri levegő kristállyal borította be az egész partot. Fönt, a nap helyén szögletes lángnyelv virított.

– Szép kertje van – mondta jobb híján Holtottó. – Régóta lakik itt?

– Igen – felelte Angel. – Két éve. Lelki problémáim voltak. Sok mindent elszalasztottam.

– De nem mindent – mondta Holtottó. – Minden lehetőség még nem zárult be.

– Az igaz – mondta Angel. – Csakhogy én erre sokkal lassabban jöttem rá.

Holtottó bólintott.

– Nekem mindent elmondanak – jelentette ki. – A végén már tudom, hogy mi van az emberekben. Apropó, tudna nekem ajánlani pácienseket, akiket analizálhatnék?

– Amennyit csak akar – felelte Angel. – A cselédlányt bármikor megkaphatja. És a falubeliek is biztos kötélnek állnak. Faragatlan emberek, de érdekesek és gazdagok.

Holtottó megdörzsölte a kezét.

– Nekem nagyon sokra lesz szükségem – mondta. – Én rengeteg lelket fogyasztok.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Angel.

– Meg kell magyaráznom, miért jöttem ide – mondta Holtottó. – Egy nyugodt helyet kerestem kísérletezésre. Szóval: úgy képzelje el a kis Holtottót, mint egy üres tartályt.

– Hordó? – találgatta Angel. – Ivott?

– Nem – felelte Holtottó. – Üres vagyok. Csak mozdulataim vannak, reflexeim, szokásaim. Szeretném feltölteni magam. Ezért analizálom az embereket. De az én hordóm a Danaidák hordója. Én nem dolgozok fel semmit. Elveszem a gondolataikat, a komplexusaikat, a habozásaikat, de semmi sem marad meg bennem. Nem dolgozom fel őket; vagy túlságosan is feldolgozom... egykutya. Persze megtartok szavakat, formákat, címkéket; ismerem azokat a kifejezéseket, amik alá besorolhatom a szenvedélyeket, az érzelmeket, de magam nem élem át őket.

– Na de hát kísérletezik – mondta Angel. – A kísérletezésre pedig mégiscsak vágyik.

– Így van. Vágyom erre a kísérletre. És mi ez a kísérlet? Megmondom: teljeskörű pszichoanalízist akarok csinálni. Megszállott vagyok.

Angel vállat vont.

– És már megcsinálta? – kérdezte.

– Még nem – mondta Holtottó. – Akit én így fogok analizálni, annak mindent el kell majd mondania. Mindent. A legbensőbb gondolatait. A legfájóbb titkait, a legrejtettebb gondolatait, amit még magának sem mer bevallani, mindent, mindent, meg ami azon túl van, a dolgok mögött. Ezt még egyetlen pszichoanalitikus sem végezte el. Látni akarom, meddig lehet elmenni. Kívánságokat akarok és vágyakat, és másoktól fogom elvenni őket. Feltételezem, hogy azért nem maradt meg eddig bennem semmi, mert nem mentem el elég messzire. Egyfajta azonosítást akarok elvégezni. Borzasztó dolog, ha tudja az ember, hogy léteznek szenvedélyek, ő meg nem éli át őket.

– Annyit leszögezhetünk – mondta Angel –, hogy ez a vágya megvan, s ennyi már elég hozzá, hogy ne legyen teljesen üres.

– Semmi indítékom nincs, hogy inkább ezt csináljam, vagy inkább amazt. És el akarom venni a többiektől az indítékaikat.

Odaértek a hátsó falhoz. Azzal a kapuval szimmetrikusan, amelyen előző nap Holtottó bejött a kertbe, egy másik aranyozott kapu emelkedett, megtörve a sziklák egyhangúságát.

– Kedves barátom – mondta Angel –, hadd ismételjem el még egyszer, hogy ha az ember arra vágyik, hogy legyenek vágyai, az már elégséges szenvedély. Amit az bizonyít, hogy önt cselekvésre készteti.

A pszichiáter megsimogatta rőt szakállát és elnevette magát.

– De egyszersmind azt is bizonyítja, hogy nincsenek vágyaim.

– Egyáltalán nem – mondta Angel. – Hogy se vágyai, se kívánságai ne legyenek, ahhoz az kellene, hogy tökéletesen semleges szociális kondicionálásban lett légyen része. Hogy mentes legyen mindennemű befolyástól, mindennemű belső múlttól.

– Pontosan ez történt. Tavaly születtem, így, ahogy most állok ön előtt. Nézze csak meg a személyimet – mondta Holtottó, azzal odaadta a személyijét Angelnek.

– Tényleg – adta vissza a személyit Angel. – Elírták.

– Vigyázzon, mit beszél! – tiltakozott magából kikelve Holtottó.

– Összevág minden – mondta Angel. – Tényleg le van írva, de ami le van írva, az el van írva.

– Na de volt ott egy kitöltési útmutató is – mondta Holtottó. – "Pszichiáter. Kitöltendő." Én hivatalosan vagyok üres. Ki van nyomtatva. Űrlapom van róla!

– És? – kérdezte Angel.

– És ebből maga is láthatja, hogy nem belőlem jön ez a vágy, nem én akarom kitölteni magam – mondta Holtottó. – Előre le volt játszva az egész. Nem voltam szabad.

– Dehogynem – felelte Angel. – Ha egyszer van vágya, akkor szabad.

– És ha nem lenne? Még ez se?

– Akkor halott volna.

– A fenébe! – kiáltott fel Holtottó. – Magával én többet nem beszélgetek. Félek magától.

Közben kiléptek a kapun és már a faluba vezető úton folytatták sétájukat. A föld fehér volt és poros. Kétoldalt, mint megannyi zselatinceruza, sötétzöld, henger alakú, szivacsos fűszálak meredeztek.

– Egyszóval – folytatta Holtottó – pont fordítva van. Az ember csak akkor szabad, ha semmire sem vágyik, és egy tökéletesen szabad embernek nem lennének vágyai. Úgyhogy én azért ítélem magam szabadnak, mert nem vágyom semmire.

– Ugyan, ugyan – tiltakozott Angel. – Minthogy vágyik rá, hogy legyenek vágyai, már vágyik valamire, úgyhogy az egész nem igaz.

– Hohohó! – kiáltott fel Holtottó mind jobban felháborodva. – Végül is ha az ember akar valamit, akkor hozzá van láncolva a vágyához.

– Dehogyis – mondta Angel. – A szabadság az a vágy, ami belülről jön. Egyébként pedig...

Nem folytatta.

– Egyébként pedig – mondta Holtottó – maga csak gúnyolódik, ennyi az egész. Pszichoanalizálni fogom az embereket, elveszem az igazi vágyaikat, az akaratukat, a döntésképességüket meg mindent, maga pedig tehet egy szívességet.

– Nézze – mondta Angel tűnődve –, tegyünk egy kísérletet: próbálja meg őszintén egy kicsit megszüntetni azt a vágyát, hogy mások vágyára vágyik. Próbálja meg. De igazán.

– Rendben van – mondta Holtottó.

Megálltak az út szélén. A pszichiáter behunyta a szemét, ellazította magát. Angel érdeklődve szemlélte.

Hirtelen mintha repedés támadt volna Holtottó arcszínének tónusában. Valami áttetszőségféle derengett végig a testén – már amennyi látható maradt belőle – a kezén, a nyakán, az arcán.

– Nézzen a kezére... – mondta Angel.

Holtottó kinyitotta csaknem színtelenné vált szemét. A jobb kezén keresztül egy fekete kovakövet látott a földön. Ekkor felocsúdott, visszaszilárdította magát, s rögtön megszűnt az áttetszősége.

– Na látja – mondta Angel. – Ha teljesen ellazítja magát, akkor nem is létezik.

– Nono – tiltakozott Holtottó. – Tévedésben van, uram. Ha azt hiszi, hogy efféle bűvészmutatvánnyal megrendítheti meggyőződésemet... Mondja el, hogy csinálta...

– Jó – mondta Angel. – Örülök, hogy rosszhiszemű, és fittyet hány a nyilvánvaló tényeknek. Ez így van rendjén. Egy pszichiáternek legyen rossz a lelkiismerete.

Közben a falu szélére értek, s mintegy közös megegyezéssel sarkon fordultak és úgy folytatták útjukat.

– A felesége látni szeretné – mondta Holtottó.

– Mit tud maga erről... – legyintett Angel.

– Előérzet – mondta. – Én egy idealista vagyok.

Visszasétáltak a házhoz, fölmentek a lépcsőn. A faragott tölgy fakorlát engedelmesen összelapult Holtottó erős marka alatt.

Angel belépett Klementina szobájába.

(Boris Vian: Hullasztó, részlet.)