monomán reality

Reggel cca. 4 óra 30 perckor ébredtem fel. 3 óra 45-kor kellett volna, de szinte soha nem ébredek (jobb esetben) vagy kelek (rosszabb) pontosan. Amikor felkeltem, azonnal éreztem, hogy nagyon kell hugyoznom. Nagyon. Ezt még nem sikerült megértenem: ha 3 óra 45-kor csörgött az ébresztő, és teszem azt, akár egy pillanatra is felébredtem - bár erre nem emlékszem -, akkor miért nem kellett annyira hugyozni? Ezt a kérdést elmúlt 28 évben nem sikerült megfejtenem. Kimentem a konyhába kávéért. A kávé érezhető primer fiziológiai hatással nincs rám, azaz nem enyhít az álmosságon, fáradtságon. Ellenben segít abban, hogy kevesebb feszítő mozdulatot kelljen tennem, ha szarni akarok. Ez hosszú évek tapasztalata alapján csak a valódi kávéra igaz. Nem volt a konyhában tegnap lefőtt kávé. A szokottnál leheletnyit nagyobb mérvű elalvás, valamint az iszonytató, táncoltató vizelési inger miatt azonban nem volt időm kávét főzni, ezért ismét hitemet vetettem a Ricoré neszkávéba, hogy hátha mégis segít. Lehetősége volt összejátszani a hugyoznikelléssel, ugyanis a hatalmas sugárral kiengedett húgy általában szintén segít valamelyest, a megoldás a záróizmaim feszítése-kiengedése körüli játéka miatt. A kedvenc bögrémet félig töltöttem melegvízzel, és betettem a mikróba. A megfelelő forróságú vízbe néhány kanál neszkávét kanalaztam, kis cukrot bele, végül némi tejjel bolondítottam meg. Szorítva a szobámba haladtam, leültem az ágyra. Már az sem segített sokat, mindenesetre rágyújtottam a kávé mellé. A cigit félig szívtam csak, ugyanis éreztem erőm végét. A megfelelő pillanat után néhány pillanattal lecsaptam a kávésbögrét a számítógépasztalra, és eldekkeltem a fél cigit, mert már nem hengergőzött több a cigisdobozban. Sajnos egy-két csepp a boxeromba cseppent útközben, de - mint ezt már a vécén ülve konstatáltam - nem sok látható nyomot hagyott. Számításaim nagyjából bejöttek.

A vécéről távozva telefonomra pillantottam, hogy állok az idővel folytatott harcban. Úgy döntöttem, jelen anyagi helyzetemben kivételesen megengedem magamnak azt a luxust, hogy taxit rendelek. Nem volt kedvem BKV-zni. Tudtam, hogy felelőtlen, lusta cselekedet mindez, de, mint tudjuk, sokszor felelőtlen és lusta vagyok. 5 óra 5 percre rendeltem a taxit. Az addig hátralevő időt zuhanyzással és öltözködéssel ütöttem el. Már magam után behúztam a bejárati ajtót, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem megetetni Szonját. Sebaj, anyám lassan ébred, majd ő megeteti.

A taxis tett egy-két kósza kísérletet az utassal kommunikálni, de egyfelől ő sem gondolta túl komolyan, másfelől kurta válaszaimmal magam is letörtem ezirányú szarvait. Az első számú munkahelyen dolgoztam. A kettes számú munkahelyem 7 órától engem, csak engem várt. Az első számú munkahelyemről 7 óra 9 perckor indultam el. Pont jött egy trolibusz, amelyre ezért felszálltam, hogy egy megállót utazhassak vele. A trolibusz egy sarok után beérte az előtte haladó kukásautót, amely minden Dohány utcai kukánál megállt, hogy a kukások a kukák tartalmát belehányhassák az autó hátsó, szeméttároló tartályába. A trolibusz hátában álltam, az elejében pedig megpillantottam gimnáziumi némettanáromat, Széles Gábort. Laza, jó arc volt emlékeim szerint. Úgy tettem, mintha nem látnám. Nem tudom, ő felismert-e, de azt hiszem egy kis idő után sikerült valamilyen mértékben beazonosítania. Az elmúlt években sikerült egyre javítanom a nemlátlak-technikámat, ezt ma sem voltam rest továbbfejleszteni. A kukásautó miatt 10 percig tartott az egy megállónyi troliút. Cigarettát és sajtos pogácsát vásároltam az útbaeső éjjel-nappali közértben, majd sietős léptekkel a BKV-székház felé vettem utam, ahova mintegy 25 perces késéssel érkeztem. 20 percet nyertem tehát az ébredéshez képest. Mire beértem, már két halálos áldozatot szedett a marcona, hóesős téli reggel. Ezekről rutinnal, a szükséges minimális munkakedv teljes hiányával megírtam a BKV hivatalos közlését, amely segítségével később a sajtót is informáltam. Nikotinéhesen a dohányzóhelyiségbe indultam. Útközben Katába, a titkárnőbe ütköztem. Katát cirka másfél éve ismerem, és néhány, toposz-szerű reflexgondolat tolul mindig az agyamba, bármikor csak meglátom. Például még mindig azt várom, hogy hirtelen előszedjen a bal vagy a jobb nadrágzsebéből egy fél szál sültkolbászt, a másikból pedig egy tenyérnyi mustárt, miközben az imént elfogyasztott másik fél szál illata terjeng körülötte. Ez persze sosincs így, se a zsebből előszedés, se a szagterjengés. És eközben fennhéjazó. Igyekeztem a minimálisra szorítani a kommunikációt, alkalmasint csak egy köszönésre, valamint ügyeltem arra, hogy a lehető legkevésbé játsszam meg magam. Ezután cigarettát szívtam el.

Később is, mintegy 11 óráig akadt tennivaló bőven. Mindenféle lelkesedéstől mentesen tettem a dolgom. Amint végeztem a határidős teendőkkel, észleltem, hogy eltelt a délelőtt nagy része. Ekkor azonnal bekapcsolt agyam mindent elhárító mechanizmusa, fémes ízű érzés, kellemetlen, mindent és mindenkit (beleértve magamat is) elutasító, semmihez sem fogható, mániás érzet, mely arra hivatott, hogy ne érezzek semmit, a minimális, életbenmaradáshoz szükségesnél ne kelljen többet észlelnem a világból, felfognom, tudomásul vennem. Ne kelljen többet gondolkodni annál, mintsem ami szükséges. Már volt időm arra is, hogy Alex-szel, munka- és szobatársammal elvitatkozzak valamiről. A vita tárgyára sajnos már nem emlékszem. Egy ideig vitatkoztunk, aztán azután a bizonyos pont után már csak hallgattam a szónoklását. 70-ből 69-szer nem lehet érvekkel hatni rá, csak belelovallja magát abba, amibe éppen, én pedig, az imént vázolt hárító mechanizmusom vészjóslóra erősödését érzékelem, ami a már előbb említett hallgatásba kényszerít. Ha nagyon akarnék, ismét felvehetném a fonalat, de általában hagyom. Edina, a másik munka- és szobatársam sajnos másfél hete szabadságon van. A jelenléte enyhített volna a helyzetemen. Őt igencsak kedvelem, örülök, hogy megismerhettem - az egyetlen valamirevaló pozitívuma annak, hogy itt dolgozom.

Dél után néhány perccel ebédelni indultunk Alex-szel. Kivételesen kedvem lett volna egyedül elfogyasztani az ebédet, de az invitálásnak nem álltam ellent. Az étterem, amit választottunk, dugig volt. Ezért kénytelenek voltunk BKV-sok asztala mellett helyet foglalni. Engem (csak engem) zavart. Ott ült két arc, akiket a dohányzóhelyiségből ismerek. Mindkettő láttán minden alkalommal eluralkodik rajtam az agresszió, ha tehetném, akkor a lekötözött hullájukat is szívesen megrugdosnám. Sokat kellett várni, és újabban nem lehet a helyen rágyújtani. Kellemetlen volt az egész társaság, kivéve persze saját magamat.

A maradék két óra a BKV-székházban kevés munkával, sok lógással, cigizéssel telt. Barna, a fotós arc igyekszik a kedvemben járni az elmúlt napokban. Kérte, hogy hozzak neki cuccot, gondolom ezért. Ma tegnapi kérésemre becipelte kölcsönadni Hazai Attila Feri: Cukor kékség című könyvét. Ennek igazán örültem.

3 óra körül a renegát Marci feljött hozzánk az ötödikre, és beült trécselni a szobánkba. Alex-szel a BKV-ról kezdtek el beszélgetni, aktuális botrányokról történésekről. Ekkor hangot adtam örömömnek. Jeleztem, hogy ezzel is hozzásegítettek ahhoz, hogy szépen időben hazainduljak.

Aztán elindultam télrevaló kabátot vásárolni, mert a két éve vett, viszonylag elegáns, hosszú, szürke-fehér halszálkásmintás szövetkabátomat, úgy döntöttem tegnap, soha többet nem akarom felvenni, mert közöm nincs hozzá. Négy ruhaüzletben próbálkoztam, sikertelenül. Végül a Nyugati pályaudvaron kötöttem ki, ahol betértem az Alexandra könyváruházba. Kreatív hobbis könyvet kellene vásárolnom, pénteken ránk erőltetett céges karácsonyi rendezvény lesz. Bent a BKV-székházban. Ránk erőltetett névhúzásos ajándékozásos karácsony. A helyszínválasztás már közvetlen kollégáim műve volt. Hiába jeleztem, hogy szerintem a zsidók sem akartak a lágerben karácsonyozni. Nekik nem volt viszont választásuk. Hát, itt dolgozom, ezekkel az emberekkel. Egy marketingosztályos lányt húztam, akiről körülbelül annyi ismeretem van, hogy alig fér be a liftbe, akkora a segge. De valószínűleg jóravaló cselédlány. Az Alexandrában Fiala János készült dedikálni újonnan megjelent, első könyvét. A könyvesházból átmentem a nyugati aluljáró másik végére, ahol hedszetet vásároltam a telefonomhoz. Körülbelül két perc múlva kiderült, hogy esélyesen hiába, mert már tönkrebaszódott a telefonom aljzata. Innen visszamentem az Alexandrába, megvásároltam Fiala János újonnan megjelent, első könyvét, és sorba álltam dedikáltatni. Nem volt kígyózó tömeg, körülbelül 5 perc alatt kerültem sorra. Igyekeztem nem gondolni közben semmire. Jó napot, mondtam.  Jó napot, Fiala János vagyok, mondta ő, majd felém nyújtotta kezét. Kalmár Tibor, mondtam én. Ő már nyitotta is a könyvet. Kinek?, kérdezte. Katalinnak, mondtam, s hozzátettem: valami bíztató félmondatot beleírna? Halvány mosolyt engedett meg, majd azonnal rávágta, hogy persze, és közben már írta is, hatalmas betűkkel: HAJRÁ KATALIN!!! Fiala János, 2009. december.

Ezután pedig hazaindultam. 4-es villamossal és HÉV-vel jöttem. Útközben Queens of the Stone Age-t hallgattam, majd a Feri: Cukor kékséget olvstam, amiről azonnal észleltem, hogy nagyon jó. A békásmegyeri HÉV állomáson cigarettát vásároltam. Itthon enni adtam a cicának, akit nagyon szeretek.

Hiába no, a fikció sosem lehet olyan izgalmas, mint a valóság.